A sportoló-edző-szülő háromszög optimális működése, illetve a sikerorientáció fontossága

Dr. Fischer Miklós sportszakpszichológus csaknem húsz éve foglalkozik a székesfehérvári jégkorongozókkal, folyamatosan segítve őket a háttérből. A szakember karrierje során dolgozott a női vízilabda válogatottal, a kajak-kenu válogatottal, Erdei Zsolttal, valamint több nyári olimpián ökölvívókkal, cselgáncsozókkal és birkózókkal. Ezúttal a gyerek-szülő-edző hármas témát járjuk vele körbe.
 
Miért más a jégkorongozó gyerekek élete? Mennyire fontos a sikerorientáltság?
Ahogy az alábbi kép is mutatja, a sikerből csak kis rész az, ami mindenki számára látható. A siker egy olyan jéghegy, aminek csak a csúcsa látszik ki, nagy része viszont a víz alatt van, azaz csak a sportolók számára érzékelhető.
Vizsgáljuk meg a siker legfontosabb összetevőit, például a kitartást, azt a rengeteg munkát, amit napról napra, hétről hétre tesznek bele a gyerekek a jégkorongba. Ez egyrészt néha szenvedés, másrészt viszont az egyik legnagyobb boldogság az életükben. Szuper érzés, hogy hokis cuccban végezhetik a munkájukat, hogy jégen csúszva, korizva csinálhatják a feladataikat és hogy sokkal többet dolgoznak, mint egy olyan gyerek, aki nem sportol, „csak”óvodába vagy iskolába jár. Nehéz feladat, amit ezek a srácok végeznek. Az első években még minden igazi játék, később viszont már egyáltalán nem az. Természetesen vannak csalódások és vannak hibák, de ez mind része a fejlődésnek aminek eredményeképpen a jéghegyből egyre több és több látszik majd ki a vízből.

Egy másik nagyon fontos alkotóelem az áldozat, amelyet minden sportológyerek meghoz  sikerei érdekében. Míg más gyerek otthon pihen, nyomkodja a tévégombot, vagy az interneten szörföl, addig a jégkorongozók a pályán vannak, együtt játszanak és tanulnak, későn fekszenek, korán kelnek, fizikailag is sokkal inkább leterheltek, mint társaik. A szokatlan időbeosztás miatt fontos, hogy mindenkinek legyen egy jó napirendje.
A kemény munka és az elkötelezettség is a legfontosabb összetevők közé tartoznak. Ezek azok például, amik nemigen látszanak kívülről, mégis a leglényegesebb dolgok a hokisok életében.

Hogyan lehet egy jégkorongozó életében optimálisan működtetni a gyerek-szülő-edző háromszög munkáját? Mi a motivációja a három csoportnak?
Mindhárom csoportnak megvan a saját motivációja.
A szülő motivációja:
Sok szülő a saját álmait szeretné megvalósítani a gyereke sikere által. Akár azt, ha valami nem sikerült az életében, akár azt, ha valamiben kiemelkedően jó volt. Természetesen nem a szülő, hanem a gyerek álmainak megvalósítása a cél,  és az is fontos, hogy egészséges gyereket neveljenek. Sokan azért hozzák el hokizni a fiaikat, lányaikat, mert szeretnék, hogy egészséges, sportos, jó szellemű gyerek legyen belőle és erre a jégkorong tökéletesen alkalmas. Sok a játék együtt más gyerekekkel, emiatt a kicsik és a nagyobbak is nagyon szívesen jönnek és menetközben szépen fejlődnek mind fizikailag, mind mentálisan. Hokis gyerek anyukájának vagy apukájának lenni manapság elég különleges dolog, így ez egyfajta társadalmi presztízst is nyújt a szülők számára. A hokis társadalom önmagában komplex, sikerorientált nevelést követel. A hokis gyerekek szülei minden egyes dolgozatnál, feladatnál mésképpen sikerorientáltak mint egy olyan gyerek szülei, aki nem jégkorongozik. Folyamatosan megvan a versengés az iskolában a 20-25 gyerek között, mindenki igyekszik odatenni magát, hogy a dolgozatoknál, a tesiórán és mindenhol sikeresebb legyen, mint a többiek, mert egy hokis nem maradhat le. Manapság a tanárok is más szemmel néznek azokra a gyerekekre, akik sportolnak.

Mit tesznek a szülők gyermekük sportolása érdekében? Az addig nyugalmas életüket gyakorlatilag teljesen átalakítják.  Megváltoztatják az időbeosztásukat, edzésekhez, meccsekhez igazodnak. Gyakran járnak el olyan meccsekre, ami nem az ő gyerekük korosztálya, de elmennek, hogy megtanulják élvezni a jégkorongot. Sokszor mennek felnőtt meccsre is, mert a példaképeket látni kell. A szülő saját maga és gyereke számára is célokat tűz ki. Eleinte úgy tervezik, hogy a gyerek 8-10 éves koráig fog hokizni, addig megtanul mindent, ami ehhez kell, majd az esetek túlnyomó részében kiderül, hogy ezt a sportot nem lehet csak úgy abbahagyni. A lendület tovább viszi a gyereket, így újabb célokat tűz ki maga elé az egész család. Megtesznek mindent azért, hogy a gyerek élete jó legyen és meglegyen benne a folyamatosság. A szülő is csatlakozik egy új rendszerhez, ahol új szabályok vannak, megtanulja, milyen ruhában érdemes hokimeccsre menni, hogy kik vannak ott általában egy meccsen, kikkel találkozhat, és megtanulja élvezni a játékot, amit a gyerekek játszanak. Kvázi egy új családra találnak itt a Raktár utcában, amihez jó csatlakozniuk, mert nagyon jó érzés egy olyan közös nyelvet beszélni, amit csak a hokis szülők tudnak. Végül, de nem utolsó sorban komoly anyagi áldozatokat is jelent ez a sport. Egy jó korit, jó felszerelést megvenni nem könnyű és mindig van valami, amit be kell fizetni. Egy családnak éves szinen több százezer forintot kell áldozni a hokira, ha azt akarja, hogy a gyerek, sportos legyen, a sportban igazán jó legyen, jól korizzon, ne legyen baleset. Drága a felszerelés amit a gyerek ráadásul egy-két éven belül ki is fog nőni, tehát kezdődhet a projekt elölről. A mérleg másik serpenyőjében viszont ott van az a kellemes élmény, hogy edzőket, más sportkedvelő szülőket ismer meg, akik hasonló örömökkel és kudarcokkal érkeznek ebbe a közegbe.
A sportoló gyerek motivációja:
Új környezetet ismer meg, olyan közegbe kerül be, ami addig ismeretlen volt számára. Teljesen más típusú mozgásokat, új játékokat tanul, hamar megtanul úgy korcsolyázni, hogy ez természetes lesz számára. Eközben ugyanolyan óvodai vagy iskolai feladatokat is teljesít, mint egy másik gyerek, aki emellett nem jár több órát a jégpályára naponta és nem vesz részt edzéseken.
A gyerek új autoritásokat ismer meg az edzők személyében. Míg más gyereknek csupán a szülője illetve tanítója, pedagógusa az, aki foglalkozik vele, az itteni gyerekek számára az edzők is nagyon fontossá válnak. Ők tanítják a jégen a mozgást, a játékokat, a viselkedést, az együttműködést, az alázatot és ez később minden gyereknek - még annak is aki abbahagyja a hokit - megmarad a „csomagjában”.

A gyerek büszkén hordja a felszerelést. Bármilyen nehéz is a hokis táska, a gyerek boldogan húzza, mert büszke arra, hogy a jégkorongozók családjához tartozik. Csapatbarátságok alakulnak ki, amik sokszor sokkal erősebbek, mint az iskolai kapcsolatok. Egyre feljebb és feljebb lépnek a létrán, a korosztályok közötti átmenetben, egyre többet fognak tudni, egyre magasabb szinten koriznak, egyre inkább erősödik a sporttudatuk. Eközben fejlődik az egészségük, a sportolói öntudatuk, tudásuk a jégen egyre magasabb szintű lesz. A hoki hasznos időtöltés, nem csak fizikailag és egészségileg fejlődnek a gyerekek, hanem egy komplex szellemi nevelést is kapnak az edzések, mérkőzések és utazások során, a többiektől, az edzőktől és minden együttműködő partnertől tanulva.
13-14 éves korban jön el az a pont, amikor el kell dönteni, hogy a tanulásba vagy a hokiba fektessünk többet, a továbbtanulás az elsődleges cél vagy a jégkorongozó felnőtt élet.

Az edzők motivációja:
Az edzők magas szakmai felkészültséggel érkeznek a csapathoz. Közülük, akinek gyereke van, nyilván annyival többet tud, hogy a saját gyerekén megtapasztal sok mindent, akinek pedig nincs, az annyira fiatal, hogy tele van lendülettel és meg akar mutatni mindent abból a tudásból, ami benne van, amit tanult, illetve a korábbi jégkorong-tapasztalataiból, hiszen itt Fehérváron minden edzőnek van saját jégkorongozó tapasztalata. Nyilvánvalóan adódnak problémák a szülők és az edzők között, de ezek természetes dolgok, és hosszútávon a pozitív dolgok dominálnak. Az edzőknek vannak fejlődés-pszichológiai ismereteik - hiszen tanultak ilyet - náluk jobban senki nem tudja felbecsülni, ki mennyire és hogyan terhelhető szellemileg és fizikailag. Az edzőknek jó kommunikációs készségre van szükségük, hatalmas empátiára és úgy nevezett pedagógusvénára, ami az itteni edzők habitusában benne van.

Szükség van koordinációra a csapatok és életkorok rendszerében, ezt értekezletek keretében beszélik meg és beszámolnak arról, hogy a hozzájuk járó gyerekek közül kik a tehetségek, kikre kell jobban odafigyelni, kiket kell egy kicsit jobban noszogatni, segíteni.
Kapcsolatot tartanak az iskolákkal, tanárokkal, sokszor a koleszos gyerekeknél a kollégiummal, a nevelőkkel is. Feladataik sokrétűek, ezeken kívül pedig a szülőkkel és a klubvezetéssel is naprakész a kapcsolatuk. Az edzők nagyrészével nemcsak szülői értekezleteken, hanem edzések után is lehet pár szót váltani. Szervezik a gyerekek utazásait, a szállásokat, az étkezést; hatalmas felelősséggel viszik a gyerekeket akár külföldre is. Mindeközben pedig a személyes problémákra is odafigyelnek: két gyerek közötti konfliktusra, a gyerekek viselkedésére, a szociális média használatára – mindenre, ami ahhoz kell, hogy ne legyen probléma.
A három résztvevő csoport együttműködésének pozitív oldala:
Korosztályonként változó, hogy mire kell a nagyobb hangsúlyt fektetni. Van, ahol a nevelésre és van, ahol a technikai tudásra, de ebben legtöbbször harmonikus és pozitív az együttműködés a három résztvevő csoport között. Az esetek többségében a szülők együttműködnek a klubbal és az edzőkkel, a gyerekek pedig - akármennyire is fárasztó - rendkívül élvezik amit csinálnak, és általában mindenki jól kezeli a tehetségek szóródását. Úgy gondolom, a legfelső szintre körülbelül a gyerekek húsz százaléka jut el. Ezt az edzőknek képesnek kell lenni jól kezelni, tudni kell időben szólni a szülőknek, hogy inkább a tanulásra fordítsák az energiát, mert nem biztos, hogy felnőtt jégkorongozó lesz a gyerekből, illetve azt is jól kell kommunikálni, ha a gyerekből nagy valószínűséggel profi hokis lesz. Fontos az, hogy mindhárom fél vállalja az egyre nehezedő terhelést.
 
A három résztvevő csoport együttműködésének negatív oldala:
Megváltoznak az életben a súlypontok: tanulás vagy hoki, esetleg mindkettő és nagyon ritkán fordul elő, hogy együtt tud ez működni hibák nélkül. Legtöbben az érettségi előtti években tudják nehezen összehozni a két helyen való jó munkát. Felvetődik a magántanulóság kérdése, ami nem minden esetben jelent rosszat, de kíván némi koordinációt. A magántanulóságot a szükők általában nem szeretik, mert úgy érzik, ezzel vége a gyerekük tanulás-karrierjének. Vannak konfliktusok a három résztvevő csoport között, néha a szülő nem ért egyet az edzővel, ez elkerülhetetlen, ám úgy gondolom, minden probléma megbeszélhető és mindkét félnek a konfliktus pozitív kezelésére kell törekedni. Értékítéleti válságok is bekövetkezhetnek, de ebben az esetben kamasz- illetve serdülő korban már be kell avatni a gyerekeket is.
 
Milyen hatása van a felnőtt életre a jégkorongsportban eltöltött éveknek?
Ami nagyon fontos következtetés, hogy aki tíz-tizenkét évet végig sportolt, abból olyan felnőtt lesz, aki pozitívan fog hozáállni az élethez. A sportolók, akik az akadémiáról kikerülnek, életre szóló speciális intelligenciával rendelkeznek, akár lesz belőlük felnőtt játékos, akár nem, akár eljutnak egy külföldi sportklubhoz, akár nem. Az a fajta sikerorientált életmód, korrektség, segítőkészség, emberség, amit itt tanulnak, biztos, hogy egy életen át végigkíséri őket. Egy jégkorongsportban nevelkedő ember mindig győzni akar az életben, bármi lesz belőle, mindig fogja tudni a dolgát, hogy merre akar menni és mit szeretne elérni.