Erdély Csanád: "mi csapatként tudunk nagyon jól együtt dolgozni"

 A csapat egységét jelzi, hogy a liga egyéni statisztikáiban a +/- mutatók terén az első hatban öt fehérvári hokis szerepel, a kanadai táblázat legeredményesebb 15 játékosa között pedig három Volános található. 

 

 

Nyilvánvalóan igen, hiszen az alapszakasz 36 mérkőzéséből csak harmincat nyertünk meg, tehát van ennél is feljebb. Ettől függetlenül azt a célt, amit kitűztünk magunk elé, elértük, és nagyon koncentrálunk a középszakaszra és a rájátszásra. - mondta a 187 centis, 79 kilós Erdély Csanád.

 

 

Természetesen. Már a szezon előtt is ez volt az elvárás a csapattal szemben, és a célok most sem változtak.

 

 

Nagyon meghúztuk a szezon első 10-15 meccsét. Dolgozott bennünk a rajtláz miatti drukk. A decemberi Világbajnoksággal leeresztettünk, és a két ünnep között nem úgy teljesítettünk, ahogy azt elvártuk magunktól, de mégis szép eredményeket hoztunk, például a Graz ellen is nyerni tudtunk idegenben. Jól vettük eddig az akadályokat.

 

 

Talán annak tudható be, hogy korábban, mikor a saját korosztályos bajnokságaikban játszottak, nem volt akkora a megmérettetés, mint a nemzetközi porondon. Strukturálisan és szisztémában is előrébb járunk az osztrák csapatokhoz képest, és ez a sikerünk kulcsa. Ausztriában és Csehországban is vannak ugyanolyan ügyes játékosok, mint a Volánban, de az, hogy mi csapatként tudunk nagyon jól együtt dolgozni, mindenki ellen kifizetődő.

 

 

Nagyon örülök, hogy oszlopos tagja lehetek ennek a csapatnak. Tavaly is szóhoz jutottam 35-40 mérkőzésen, tehát már abban az idényben felvettem a liga ritmusát. Én minden egyes meccsen mindent beleadtam, de mindig a csapat érdekeit tartottam szem előtt. Az egy plusz adalék, hogy az egyéni ranglistákon is jó helyen vagyok, ennek nagyon örülök, de az a legfontosabb, hogy vezetjük a bajnokságot, és nagy előnyt halmoztunk fel az üldözőkkel szemben.

 

 

Igen, Dunaújvárosban is mindig a 94-95-ösökkel hokiztam együtt, tslán ha egy szezonban játszottam a saját korosztályomban. Rám ez nagyon jó hatással volt, mert a fejlettebb emberkék mellett jobban tudtam fejlődni. Nem én voltam a legjobb a csapaton belül, tehát a folyamatos versenyhelyzet nem engedte, hogy leeresszek. Mindig volt, akit követtem, és megpróbáltam lekörözni.

 

 

Ez érdekes történet. Már az óvoda nagycsoportjában kezdtem el jégkorongozni, mert nem szerettem ott aludni az óvodában. Egy csoporttársam már akkor jégkorongozott, és az ebéd utáni edzései miatt mindig korábban elment az oviból. Ezért társultam hozzá, és ottragadtam a jégkorongnál.

 

 

Nem mondhatnám. Sok ilyen játékos volt, mint én. El voltam nyomva kicsit, hiszen átlagos termetű voltam, és az idősebb korosztályban nehéz volt érvényesülnöm. Aztán nemrég hirtelen nőttem egy nagyot, és így lett egyre eredményesebb a játékom.

 

 

Igen, sohasem vonzott a védekező játék hátvédként. Persze, a csatárnak is megvannak a védekező feladatai,  és ezeket igyekszem is ellátni.

 

 

Érdekes. három évvel ezelőtt vetődött fel bennem és családomban, hogy váltani kellene. Akkoriban a dunaújvárosi vezetés nem mindig tudott olyan szintű csapatot építeni, amelyben a fejlődés biztosított lett volna. Nagyon furcsa volt, hogy annak a csapatnak a sikeréért kell harcolnom, mellyel szemben korábban a bajnoki döntőket vívtuk… Nem volt azért nagyon vészes a helyzet, hiszen Újváros közel van, és a csapat nagy részét is ismertem a válogatottból. A harmadik évre már lassan fehérvárinak vallom magam.

 

 

A tömeg buzdítása leírhatatlan. Érdekes, a jégkoronggal kapcsolatban ez szinte minden nemzetre igaz, de itt Fehérváron különösen jó érzés, amikor egy fontos gól, vagy egy jó megmozdulás után tapsot kapsz, vagy skandálják a neved.

 

 

A mérkőzés előtti napon tudtam meg, hogy játszani fogok. Motoszkált a fejemben, hogy jubileumi meccsen fogok debütálni, de a „morning skate”, a reggeli átmozgatás alatt nem izgultam. A meccsrutinhoz illően délután aludnom kellett volna, de nem tudtam… Ekkor már tényleg izgultam, és mikor a pályára értem a drukk nagyobb volt a kelleténél. Azonban ahogy felmentünk a jégre, mérséklődött az izgatottságom.

 

 

Is-is. Mindenki tart az első cseréjétől, és amikor megvan az első, akkor hatalmas szikla esik le az ember szívéről, de utána már minden megy a maga útján.

 

 

 Ugyanaz, legalábbis próbálok arra törekedni, hogy minden ugyanúgy menjen. Ha valami változik, ki is tudok zökkenni a ritmusból.

Hazai meccsek napján egy félórás „morning skate”-el kezdünk, majd tészta-ebéd következik a Jancsár Hotelben. Ebéd után vagy alszom, vagy átgondolom a mérkőzést. Két órával a meccs előtt jön a bot pászkázása, egy kávé, a jól bevált, és mindig ugyanúgy végzett nyújtógyakorlatok,  és a többi, amit inkább megtartok magamnak.

 

 

Az EBEL nagyon jó ugródeszka az egész magyar jégkorong számára, de még nem tudom mi lesz jövőre, maradok-e, vagy sem. Szeretnék maradni, de ha kihagyhatatlan külföldi ajánlat érkezik, akkor lehet, hogy elhagyom Fehérvárt.

Ferencz Balázs