"Gyertek, fogjátok meg a kezem"

 

"1998-ban mentem főiskolára Szombathelyre, addig játszottam a Volánban. Nem az volt a tervem, hogy edző leszek, de Szombathelyen az első órán megkérdezte az egyik tanárom, hogy lenne-e kedvem gyerekekkel foglalkozni. Szombathelyen előtte volt egy-két kezdeményezés, amatőr hokiklub, de addigra kevesen maradtak.

 

Nagyon jó gyakorlat volt nekem ez, addig nem is jutott eszembe, hogy edző legyek. Négy év alatt eljutottunk oda, hogy bajnokságban indulhattunk. Nagy örömöm, hogy azóta is megvan az az egyesület, amit létrehoztunk egy általános iskolán belül.

 

2002-ben elengedtek, amikor érdeklődött a Volán, de mondták, hogy bármikor visszamehetek. Ocskay Gábor azonban korábban is jelezte, hogy számít rám. Akkor épp az az időszak volt Fehérváron, amikor kezdett beindulni a szekér, de még kevés gyerekkel és kevés edzővel dolgoztak.

 

Amikor idejöttem, az volt a elsődleges feladat, hogy építsünk ki egy bázist. Toborozzunk gyerekeket, alakítsunk ki csoportokat. Iskolai órák keretében és hét végén is tartottunk foglalkozásokat, az első szezon végére már felugrott a létszám, tizenöt gyerekről harmincra, majd ötvenre. Azóta is megvan az U-10-ben a 45-50-es létszám, mostanra viszont már nem elég, ha mennyiségben megvagyunk, ügyes gyerekek kellenek. Ami nagyon nehéz dolog. Az első időszakban bárki jöhet, akkor is, ha nem lesz belőle játékos, mert csak egészségügyi okokból vagy a barátai miatt jön le. Mostanra a városban már mindenki tudja, hogy van ez az akadémia, és 2-3 éve már az a célunk, hogy célirányosan kiválasszuk az alkalmas gyerekeket."

 

"A 6-7 éves gyerekeknek már van egy alkalmassági teszt. Nézzük a versenyszellemet, a kitartást, a mozgáskoordinációt. De a legfontosabb, hogy megszerettessük velük a játékot. Hogy kötődjön a hokihoz, otthon ő mondja a szüleinek, hogy menjünk a pályára. Sokat játszunk velük, emellett minden alapkészséget el kell sajátítaniuk. A saját szintjén egy 10 éves gyereknek ugyanúgy mindent tudnia kell, mint egy felnőttnek. Emellett pedig az asszertivitást, vagyis a jó értelemben vett agresszivitást is vizsgáljuk: vagányság, taplraesettség, küzdőszellem. Például a melegedőben gyülekeznek, odamegyünk, mondjuk nekik gyertek, fogjátok meg a kezemet, együtt felmegyünk a konditerembe. Ilyenkor már látszik, ki az, aki azonnal indulna és ki az, aki a szülő nélkül nem akar jönni. 6-7 évesen még nem mindig önálló egy kisgyerek, ha a szülő látja ezt, azt mondja, majd visszajövünk fél év múlva.

 

U-10-ig nem szelektálunk. Ha valakin látszik, hogy nagy a lemaradása, beszélünk a szülővel előre, hogy pár hónap múlva itt és itt kellene tartani, amennyiben addig ez nem sikerül, gondolkozzanak el, hogy esetleg más sportágat kellene választani, mert később nem fog lehetőséghez jutni.

 

Négyen vagyunk edzők a gyerekek mellett, de néha még ez is kevés. Negyvenöten vannak a gyerekek a miniben, az előkészítőben negyvenegyen. Augusztusig ketté tudjuk szedni a csoportokat, utána nem. Úgy próbáljuk elosztani egymás között, hogy négyen azért mindig legyünk fenn a jégen, sokszor olyan edzést csinálunk, hogy 3-4 helyszín van és a gyerekek forognak.

 

Ebben a korosztályban nincs hivatalos bajnokság, az U-14-ben jön először. Mérkőzés van, de nem írják ki az eredményt, előírás, hogy három sort kell játszatni, és másfél percenként kell cserélni őket, így biztos, hogy legalább háromszor öt ember végig játssza a meccset. Persze ezzel együtt mindenki számolja az eredményt, a szülők nyilvántartják a pontokat."

 

"A szülőkkel egyre nehezebb. Sokszor irigylem a karatésokat például, ahol edzés előtt becsukják a tornaterem ajtaját és a szülő nem lehet bent. Nem jó, ha a szülő a gyerek helyett akarja elérni a dolgokat. Épp csak a gólt nem akarja belőni helyette. Egy bizonyos fokig persze el kell kényeztetni minden gyereket, de nem jó, ha teljesen önállótlan lesz. Egy határon túl tudomásul kell vennie a szülőnek, hogy mi élsportra nevelő egyesület vagyunk, nem tömegsportra. Itt mindent a gyereknek kell megoldania. Az én szüleim szinte nem is tudták, mi történik velünk edzésen, a meccsre kijöttek megnézni, de sose szóltak bele a játékba. Manapság egyre ritkább az ilyen. Valahogy jobban kellene bízniuk az edzőkben."

 

"Az U-10-es korosztályok még keresztben játszik a pályán, három a három ellen, percenkénti cserékkel. A legfontosabb az egyéni képességek fejlesztése. Úgymond mini zsonglőröket szeretnénk nevelni. A negyven gyerekből mondjuk tíznél sikerül, de az utána következő tíz is ügyes lesz. A túlzásokat, szélsőségeket „kaszaboljuk”, ha valaki rácsavarodik a korongra, szólunk neki, hogy most már teljesítette az elvárásokat, úgyhogy keresheti a koronggal a többieket is. És fordítva, van, akit meg vállalkozóbb játékra bíztatunk. Az U-10-es korosztályt utolsó szezonjában már a nagypályás játékra készítjük, hogy mire az előkészítő B-csapatba érkezik, nagyjából tisztában legyen a posztokkal és a szabályokkal. Ott pedig újabb két év áll rendelkezésére, hogy ezt a játékot elsajátítsa, megtanulja az összjátékot két és három ember között. A második év végére már az ötemberes összjátékot, korongkihozatalt is tudniuk kell. Aztán a kölyök korosztályban már élesben megy minden, számolják az eredményt és bajnokikat játszanak."

 

"Vannak tehetségek, az utóbbi 2-3 évben elértük azt a szintet, hogy a minőség felé menetünk el és jó versenyző típusú gyerekeket keresünk. Akad olyan srác, akire igenis rá lehet mondani, hogy sokra viszi. De nem sztároljuk őket – erre ott van mindenki más: a szülő, a csapattárs. Vigyázni kell, mert az önbizalmat hajszál választja el a nagyképűségtől – de valamennyi jó értelemben vett önbizalom mindenképpen kell ahhoz, hogy valaki jó játékos legyen. De a gyerekeknél még az edzőnek figyelnie kell, hogy ha sokadszor látja valakin a játék közben a túlzott önbizalom jeleit, közbelépjen. Például azt mondja, jó volt, hogy háromszor egymás után nem passzoltad le helyzetben, majd be is fog menni egyszer, de most próbálj meg passzolni is. Tudatosan kell dolgozni, hogy sportemberhez méltó magatartásra neveljük őket."