"Itt most nekem is tanulnom kell" - Kóger István a serdülőkről

Hogy micsoda különbség van a régi és a mai utánpótlás lehetőségei között, arra kevesen tudnának nála jobban rávilágítani. Saját példája igazolja, hogy már a kezdet kezdete kifejezés is teljesen mást jelentett egykor, mint ma. Erről és a számára is új feladatról beszélt honlapunknak a Volán egykori felnőtt és farm-edzője, a serdülő csoport jelenlegi felkészítője.

 

„Én 14 évesen kezdtem el hokizni. Egy fehér műkorcsolyában. Akkor nyitott a jégpálya, addig még korcsolya se volt a lábamon. A barátaim megtudták, hogy van tehetségkutató, én is rögtön kérdeztem anyut, hogy van-e valamilyen korcsolyánk, mondta, persze, a nővérednek van egy fehér műkorcsolyája… Abban jöttem le, Ocskay Gábor csak nézett, aztán mondta, hogy az a kis műkorcsolyás nem valami ügyes, inkább ne jöjjön többet. Aztán mégis jöttem… Két évre rá már csapatkapitánya voltam a korosztályos válogatottnak. Ez persze legalább annyira minősíti az akkori színvonalat, mint az én tehetségemet, de tény. A szocialista blokk országainak rendre megszervezték az Ifjúsági Barátság Versenyeket, rögtön az oroszokkal kezdtünk. Kikaptunk 38-0-ra. A torna végén 1-96-os gólkülönbségünk volt, de azt az egyet én lőttem, elmondhatom, hogy házi gólkirály lettem egy rangos tornán... Ma már azt mondjuk egy 10 évesre, hogy nagyon le van maradva, ha addig nem korizott. Vannak kivételek, mint a kosárlabdában Dávid Kornél, aki 16 évesen kezdett komolyan kosarazni, itt is előfordulhat, hogy egy nagyon jó mozgáskoordinációjú, tehetséges, jó gondolkodású gyerek utol tudja érni a többieket.

 

A 97-98-as korosztállyal dolgozom. Még nem felnőtt, de már nem gyerek. Pont ez az a korosztály, ahol már el lehet kezdeni az erőfejlesztést és a taktikai elemeket gyakorolni, az alsóbb szinteken még inkább a mozgáskoordinációt fejlesztjük és persze a játék szeretetét. Itt kezdjük el sportolóvá nevelni a gyerekeket.

 

Ezek az én gyerekeim is 5-6 éve hokiznak már. Nekem is új most ez a feladat, hiszen ifiknél lejjebb korábban még nem dolgoztam. A farmcsapattal indultunk már junior bajnokságban, de az is más volt. Itt most nekem is tanulnom kell. De ha hosszú távon azt akarom mondani magamról, hogy jégkorong edző vagyok, akkor ezt is meg kell tapasztalni. Hogy reagálnak a gyerekek a munkára, mit lehet megtanítani nekik, mit bírnak el fizikailag-taktikailag. Nagyon érdekes kihívásnak tartom.

 

Ezek a gyerekek 5-6 éve hokiznak. A tapasztalatom az, hogy a korukhoz képest kimondottan jól korcsolyáznak. A jobbra-balra koszorú, a kanyarodás mind jól megy. Inkább a bottechnikájukkal van probléma. Meg a játékelemekkel persze, de ezzel eddig nem is nagyon foglalkoztak. Most kezdjük el a szisztémák tanulását.

 

Minden új dolog érdekli a gyerekeket. Kercsó Árpi után én más stílust jelentek. Nagyon sok száraz edzésmunkát végzünk, mert vannak dolgok, amiket ott lehet fejleszteni. Az erőt, a robbanékonyságot. Ez a szárazedzés is új nekik, és mint minden új, tetszik. Most még. Majd átvált nyűgösségbe, ha elfáradnak…

 

Nem fogok formaidőzíteni. A gyerekeket hosszú távon sportolónak szeretném nevelni, nem pedig kiskorú versenyzőnek. Természetesen számítanak az eredmények, mert minden edzőt az minősít, de nem ez az elsődleges. Hanem hogy úgy építsem fel őket, hogy 18-19 évesen megfelelőek legyenek a nagy feladatokra. Nem akarom túlterhelni őket, nem fogunk egy sort játszatni azért, hogy megnyerjünk egy meccset, miközben a többi meg ül a padon. Sportolóvá kell nevelni őket, ebbe beletartozik, hogy a pihenést, a táplálkozást is tanítjuk nekik.

 

Persze az Akadémia célja, hogy EBEL-szintű, válogatott, esetleg külföldi bajnokságokban helytálló hokisokat neveljen ki. De cél az is, hogy minden szinten, minden korosztályban jelen legyünk a legjobbak között.

 

Ez az a korosztály, ahol még van megfelelő csapatlétszám. A mérkőzések számát kicsit kevésnek tartom, a 20-25 meccsnél többre van szüksége egy serdülőnek, igyekszünk edzőmeccseket, tornákat beszervezni, mert a 40 meccset el kellene érnünk.

 

Szerencsésnek tartom a helyzetemet annyiban, hogy ezeket a srácokat egyáltalán nem ismertem korábbról. Még a neveket is két hétbe telt megtanulnom. És tiszta lappal indult mindegyikük, nem skatulyáztam be őket. Név nélkül kitöltött kérdőívben kérdeztem meg őket, hogyan állítanák össze a csapatot, aztán egyénileg beszélgettem velük, lassan kezdett kialakulni, ki lesz hátvéd, ki lesz csatár. Egyébként szerencsés helyzetben vagyunk, mert míg a magyar hoki hátvédhiánnyal küzd, ebben a korosztályban van 3-4 olyan hátvéd, aki kemény, egymásra épülő munkával akár válogatott szintig eljuthat. Ha kialakul a csapat, meglesznek a sorok, kialakulhat az egészséges versenyhelyzet a csapaton belül.

 

A körülmények egyre jobbak, ahogy megyünk a kicsiktől a nagyok felé. Folyamatosan szoknak hozzá a gyerekek, hogy ahogy fejlődnek, egyre több mindet kaphatnak meg kényelemben, kiszolgálásban, ez motiváció nekik, hogy érdemes dolgozni. Nem panaszkodhatunk, ami ennek a korosztálynak szükséges, azt megkapják, pályázati pénzeknek köszönhetően már saját botokat is kaptak. Ami még persze nagyon kell – reméljük, meglesz -, az egy másik pálya, mert a jégidő lehetne több. Hogy amiket szárazon fejleszteni tudunk, azt jégre is tudjuk vinni minél többször.”