Messziről jött és messzire juthat - Péter Andor

Péter Andor 1999 januárjában született. Csíkkarcfalván, ahol a jégkorong meglehetősen népszerű, az egyetlen, nyitott jégpályán olykor 50 gyerek edzett egyszerre, de a tehetség így is képes kitűnni. Mikor Kercsó Árpád hosszú évek magyarországi tortúrái után – mint kiderült, csak időlegesen – hazatért Csíkbe, és épp ott állt neki új alapokat építeni, kiszúrta magának a nem éppen daliás termetű kisfiút, márpedig Kercsó, ha valakit tehetségesnek tart, ahhoz ragaszkodik.

 

Három hónapig edzette Péter Andort, majd hívta magával, amikor kiderült, Zalaegerszegre visz az útja, de a kisfiú nem ment vele. Túlságosan egyedül lett volna.

 

„Az unokatestvérem, Péter Levente, aki a Csíkszeredában hokizott, mondta, hogy menjek, mert itt több esélyem lesz bármit elérni. A szüleim azt mondták, döntsem el én, mit szeretnék. Viszont a többi gyerek közül senki nem akart eljönni, így akkor még én is inkább otthon maradtam.” – meséli a kezdet kezdetéről Arnold, aki aztán a következő Kercsó-hívásra már nem mondott nemet.

 

Hogy mi tetszett meg az ötéves kissrácnak a hokiban, nem tudja megmondani, a gyerekek nem is szokták túlmagyarázni kötődéseiket. És Andor amúgy sem egy szószátyár gyerek, arról sem beszél sokat, mit mondott neki Kercsó, amikor bíztatta. „Azt mondta, látja bennem a tehetséget” – feleli kicsit szégyenlős mosollyal.

 

Két évvel az első kikosarazás után már nem mondott nemet a mesternek. Miután Kercsó Árpád az éppen Fehérváron tartózkodó Leventénél megint rákérdezett a kis unokatesóra és kapacitálta, hogy beszélje csak rá az utazásra, már nem volt választás. Pedig el kellett szakadni az otthontól, az ottani barátoktól, iskolától – mégis jött, mert Fehérváron remek lehetőségek várták.

 

Édesanyja elkísérte, most is vele van – az Akadémia partnerkollégiumában kapott munkát, így Andor nincs egyedül. Családi értelemben sem, másképp meg aztán végképp nem: a Kodály Zoltán Általános Iskolában négyen vannak akadémista osztálytársak, a jégen pedig egy igazi csapat alakult ki.

 

Ötödik osztályra érkezett tavalyelőtt, azzal a céllal, hogy minimum a fehérvári felnőtt csapatba eljusson. Az első lépés volt a legnehezebb:

 

„Az első edzésen nagyon megijedtem, mert nagyobbak közé kerültem, ráadásul Árpi bácsi is megszidott, mert még nem tudtam, mit kell csinálni, nem koriztam elég gyorsan. Előkészítősként a kölyök csapattal edzettem. Kicsit elment a kedvem – de másnap már minden jól ment. Egy-két hét alatt megszoktam, most már nagyon jó.”

 

Jöttek a siekrélmények a pályán és a társaságban is. A kérdésre, hogy vannak-e barátai az osztályban, a csapatban, mosolyogva mondja:

 

„Mindenki a barátom.”

 

Andor nagyon szorgalmas, a tanulással sincsenek gondjai, tavaly óta javított az eredményein. Az időbeosztása szoros, mint minden társának: iskola után, kora délutántól estig a jégpályán vannak, két edzés között is kell néha tanulni, ezzel külön nevelő foglalkozik. Két óra mindennap a penzum, és aki rosszalkodik, annak a második edzés után is tanulhat.

 

Mostanra a dícséretből is bőven kijut neki, noha azt mondja, Árpi bácsi még mindig szigorú. „Amióta itt vagyok, most a legjobb a csapat. Mert most mindenki egyformán jó.”

 

Péter Andor mindig többes számban beszél, amikor a mindennapokat kerülgetjük, igazi közösségi gyerek. Ez a pályán is meglátszik rajta, Kercsó segítője, Faragó Gyula ezt emeli ki elsősorban vele kapcsolatban:

 

„Andor legnagyobb érdeme, hogy mellette nem nehéz játszani, mert maximálisan kiszolgálja a társait. Amilyen az életben, olyan a pályán is: jólnevelt és fegyelmezett. Egy edző mindig tudja, melyik játékosaira építheti a csapatát, Andornál meg se fordul a fejünkben, hogy bármi probléma lehet vele. Amellett, hogy technikailag és taktikailag is magas szinten van, rendkívül megbízható.”

 

Már jártak nemzetközi tornán is, Füssenben. Kanadai csapat ellen játszottak, amelynek tagjait sok száz gyerekből válogatták össze. Első évben kikaptak, idén javítottak. „Kicsit nagyok voltak és erősek” – mondja az ellenfélről. De idén már úgy készültek, hogy meg kell verni őket, sikerült.

 

Centert játszik, a példaképe Ocskay Gábor és Ilja Kovalcsuk. Élőben nem nagyon tud külföldi meccseket nézni, de az eredményeket figyelemmel követi. Persze a mostaniak közül is van, akit különösen kedvel. Sofron Isti és Mihály Árpi a kedvenc, de nemcsak azért, mert ők is támadók: mindketten Erdélyből származnak.

 

Andor általában karácsonykor, húsvétkor és a nyári szünetre tud hazamenni Csíkbe, ahol édesapja és – amatőr szinten hokizó – testvére várja őket. A távollét megszokása talán majd segít egyszer, ha a profi sport miatt kell sokat utaznia.

 

„Nagyon nem mondták még, meddig juthatok el, de remélem, valami külföldi csapat lesz” – summázza röviden, amit a jelenről és a jövőről gondol. Egy 11 éves kisfiú általában nem szokott ennél részletesebben belemenni a világ dolgaiba. Hamarosan úgyis kezdődik a szezon, akkor majd pláne nem beszélni kell.

 

„Mostanában annyira nem megy a góllövés, remélem, mire kezdődik a bajnokság, jó lesz.” – mondja zárásképp. Ha edzőinek hihetünk, nem kell aggódni. Elvégre Kercsó mester aligha ragaszkodott volna egy olyan gyerekhez, aki nem a legfontosabb meccseken igazolja, övé a jövő.